Becsukódott a szobánk ajtaja és tudtuk, nemsokára eljön a várva várt pillanat.
Hallottam a bezárt ajtón keresztül a Jézuska minden mozdulatát. Szinte megállt az idő...
Rengeteg munkája volt, hiszen mindig szépen feldíszített fát hozott, érdekesebbnél érdekesebb díszekkel, gömbökkel és habkarikával... Azóta se ettem olyan finomat. Még most is, ha valahol színes habkarikát látok, visszajönnek az emlékek, de sehol sem találom azt az ízvilágot. Lehet, hogy a várakozás tette olyan édessé?
Majd felnőttem és a gyerekeimmel újraélhettem ezeket a csodákat.
Néha Anyuéknál előkerülnek a régi képek: olyankor jókat nevetünk egy-egy mosolyon vagy fintoron, de olyanok is vannak, amik könnyeket csalnak a szemünkbe.
Mindegyik egy kicsit én vagyok-még akkor is, ha nem szerepelek a képen. "Ők én vagyok."
Ott van a gyermekkorom: a kócos hajam, a kék macim, akinek a Mamám varrt gombszemet, ott van családom és mindenki, aki fontos nekem. Az életem képekben.
KELLENEK A KÉPEK, A TÉLI ESTÉK, AMIKOR LEÜLÜNK ÉS IDŐT SZÁNUNK EGYMÁSRA.
